Egyetem alatt egy gyermekjóléti szolgálatnál kezdtem el dolgozni, folyamatos szupervízió (tapasztalt pszichológussal folytatott konzultáció) mellett. Rengeteg nehéz sorsot ismertem meg és kísértem az ott töltött évek alatt. A viszontagságok ellenére egy-egy felcsillanó szempár, röpke, önfeledt pillanat, apróbb és olykor döbbenetes léptékű változás/fejlődés a kliensnél, ill. nem utolsó sorban a kollégáimmal való közvetlen kapcsolat meghatározóvá és értékessé tette ezt a tapasztalatban rendkívül gazdag időszakot.
Az egyetem befejeztével kisebb óraszámban folytattam gyermekjólétes tevékenységem és belekóstoltam a nevelési tanácsadó, óvoda és iskola világába. Gyermekekkel és felnőttekkel egyaránt dolgozhattam. Ezzel párhuzamosan a magánéletben is elkezdhettem megtapasztalni az összecsiszolódás, egymásra hangolódás, együttélés izgalmas pillanatait. Az akkori Társam mellett és által nőttem fel teljességgel, életem minden területén. Rengeteget kaptam és tanultam. Magamról, az ÉLésről (szemben a létezéssel), és nem utolsó sorban a jól működő párkapcsolat eléréséhez és megtartásához szükséges finom, apró részletekről – aminek egyik legmeghatározóbb eleme az önmagunkkal való jól lét, összhang.
Bíztatásával vágtam bele a felnőtt magánpraxisba is. Leírhatatlanul sok hálát érzek Iránta.
Ahogy az igazi megélést, élettel áramlást, úgy a fizikai sík visszavonhatatlan határait/korlátait is Általa kellett megtapasztalnom, amikor egy váratlan baleset következtében elveszítettem. Együtt terveztük a jövőt, így az életem szó szerint kettétört. Rengeteg támogatást kaptam barátoktól, kollégáktól, családtagoktól, és nem tagadom, hiszen emberből van minden pszichológus is, a szupervízión is jó darabig a gyászom állt a központban.
Talpra állásom során rendkívül sokat tapasztaltam, változtam, pszichológusi tevékenységem is ezidőtájt kapott egy körülhatároltabb irányt.
